Bagoly mondja: álmos

Igencsak ritka, amikor egy diákszervezet úgy indít petíciót, hogy annak alátámasztásához friss tudományos támogatást is mellékelhet. Most ez történik az "ADOM Mozgalom" esetében, amely egyebek mellett azért gyűjti az aláírásokat, hogy a középiskolákban a reggeli 8 óra helyett csak 9-kor induljon az élet. Mint az indoklásukban írják: "ez az intézkedés a diákok bioritmusát követve az elhízás és a depresszió kockázatát is csökkentené".

Bagoly mondja: álmosAzt, hogy nem csak a levegőbe beszélnek, egy a Frontiers in Neuroscience című orvosi szaklapban bemutatott magyar tanulmány is megerősíteni. A Semmelweis Egyetem kutatói abban azt mutatták ki, hogy ha tartós és jelentős az eltérés a hétvégi és a köznapi ébredési időpontok között, akkor az hosszabb távon hatással van a szívműködés idegi szabályozására. E kockázat lényege, hogy a szív ritmusa e miatt kevésbé rugalmasan alkalmazkodik a terheléshez. Ez pedig végső soron növeli például az infarktus, vagy a magasvérnyomás kockázatát.

A vizsgált ébredési időpontok eltérése tulajdonképpen azt jelzi, hogy a szociális környezet mennyire engedi érvényesülni a szervezet természetes alvásigényét. Ahogy dr. Káldi Krisztina, az Élettani Intézet egyetemi docense magyarázza a Semmelweis Egyetem honlapján: a hétvégén inkább a saját biológiai óránk ritmusa szerint élhetünk, míg a hétköznapokon az ébredés és lefekvés időpontjait inkább a társadalmi kötelezettségek határozzák meg. Az e kettő közötti eltérést "szociális jetlagnek" nevezik, s ez olyan alkalmazkodási terhet is jelenthet egy-egy embernek, mintha minden hétvégén át kéne repülnie 2-3 időzónát. E gyakori kényszerű alkalmazkodás, azaz a ritmustalanság pedig melegágya az olyan további bajoknak is, mint a depresszió, az elhízás vagy éppen a 2-es típusú diabétesz.

A Semmelweis Egyetemen végzett kutatásból az is kiderült, hogy akinél nagyobb a szociális jetlag, annál az alvás minősége is rosszabb, azaz kevésbé pihentető.

Egyébként e jelenségnek nem mindenkor és nem is mindenki van egyformán kitéve. Kifejezetten gyakran tapasztalható például nyáron, amikor - már csak az óraátállítás miatt is - sokkal inkább belecsúszik az éjszakába a nappali aktivitás, kelni viszont ugyanolyan korán kell. Jobban szenvedhetnek a szociális jetlagtől a "bagoly" típusúak, akik hajlamaik szerint sokáig lennének fenn, viszont később is kelnének, ha a "társadalmi órarendjük" azt megengedné. Említi is Sűdy Ágnes, a tanulmány egyik szerzője az egyetem honlapján, hogy az ártalomcsökkentésnek az egyik fontos eszköze lehet a rugalmas munkaidő bevezetése. Azaz, némi egyszerűsítéssel: hagyjanak mindenkit akkor dolgozni, amikor azt a biológiai ritmusa jobban elviseli!

Tulajdonképpen az aláírásgyűjtő diákok sem akarnak mást. A helyzetük annyiban speciális, hogy a kamaszok életpályájuknak is a bagoly-szakaszát élik. Ahogy a már idézett Káldi Krisztina magyarázta: az emberek beálllítódása általában változik az életkorral. Rendszerint "pacsirtaként" kezdenek, azaz csecsemőként, kisgyerekként korán reggel ébrednek. Aztán a húszas éveikre átváltoznak bagollyá: bírják az éjszakázást, viszont annál rosszabbul a korai kelést. Míg idősebb korára a legtöbb emberben újraéled a pacsirta, s már kevesebbet alszik, s hamarabb is kezdi a napot. Azaz a középiskolás-egyetemista korosztályokba tartozók biológiai ritmusának valóban az lenne a leginkább megfelelő, s így a legegészségesebb, ha kicsit később kezdhetnék a munkanapjaikat.

(https://www.frontiersin.org/articles/10.3389/fnins.2019.00950/full)