Lábmentő tényezők

Bár a hatékonyabb terápiák eredményeként kevesebb a súlyos szövődmény, még mindig naponta tíz diabéteszes lábat amputálnak Magyarországon - figyelmeztetett néhány éve a Semmelweis Egyetem honlapján Kempler Péter professzor. Ugyanott Szeberin Zoltán érsebész beszélt az odavezető útról is. Emlékeztetett, hogy mind az 1-es, mind a 2-es típusú diabéteszre jellemző az érfalban jelentkező mészlerakódás, minek nyomán alsó végtagi érszűkület alakul ki. Erre figyelmeztet a lábszár izomzatának fáradékonysága, illetve a lassú sebgyógyulás is. Ha elmarad a korai diagnózis és az arra alapuló kezelés, akkor hosszabb érszakaszok záródhatnak el, míg végül már nem lehet a lábat megmenteni.

Lábmentő tényezőkMagyarországon túlontúl sokszor jutnak idáig a beteg: 2017-ben nálunk mintegy 7.000 (kisebb-nagyobb) lábcsonkítást végeztek, többségében cukorbetegeknél. Ez nemzetközi összevetésben is elég riasztó adat: a fejlett országokban ugyanannyi betegre negyed-ötödannyi ilyen beavatkozás jut. De még a fejlettségben hozzánk közel álló Szlovákiában vagy Lengyelországban is 25-30 százalékkal ritkábban jutnak el az amputációig az érszűkületesek. De nem csak a levágott lábak száma aggasztó, hanem az érintettek további sorsa is. 20 százalékuk nem éli meg a műtét utáni 30. napot, 40-60 százalékuk pedig a két évet.

E súlyos adatok mögé igyekezett betekinteni a Dózsa Csaba vezette kutatócsoport, amikor a területi esélykülönbségeket firtatva dolgozta fel két esztendő amputációhoz vezető eseteit. Eredményeiket az Orvosi Hetilapban tették közzé. Ebből tudjuk, hogy az amputációveszély (az ugyanannyi lakosra jutó beavatkozások száma) igencsak eltérő az egyes járásokban, közöttük négyszeres különbséget is találtak a kutatók. A járások mintegy 20 százalékában hasonlóan kedvező volt a kép, mint a fejlett országokban. Ezzel szemben a járások mintegy 30 százalékához volt köthető az amputációk többsége, vagyis ezek kifejezetten rossz eredményeiből erednek a kedvezőtlen hazai mutatók. (A tízezer lakosra jutó amputációk számát tekintve az érdi, a nyíregyházi, a budaörsi, a kiskunfélegyházi, valamint a bonyhádi járásban mutatkozik a legkedvezőbbnek a helyzet. Míg a skála másik végén a lenti, a pápai, a sümegi, a bátonyterenyei és az enyingi járást találjuk.)

A radikális beavatkozások utáni túlélés esélye is jelentős területi különbségeket mutat. Hajdú-Biharban a betegek 61 százaléka van életben az amputáció után még két évvel is, míg Vasban csak 42 százalékuk. A kutatásból az is kitűnt, hogy a túlélés szempontjából az első félév a legkritikusabb: már akkor 25 és 40 százalék között szóródik az egyes megyékben regisztrált halálozási arány.

A kutatókat természetesen elsősorban az érdekelte, hogy mik azok a területi, társadalmi adottságok, amelyek ezeket a hatalmas esélykülönbségeket magyarázhatják az egyes járások között. Ezt vizsgálva azt találták, hogy az amputációk száma fordítottan arányos a járást jellemző iskolázottsággal, foglalkoztatottsággal, illetve jövedelmi szinttel. Míg a 65 éven felüli népesség nagyobb aránya együtt járt a csonkolásos esetek gyakoribb előfordulásával. Ám a legerősebb magyarázó tényezőnek azt találták, hogy egy-egy járásban elérhető-e érsebészeti/angiológiai vagy intervenciós radiológiai ellátás? Leegyszerűsítve: ez azt jelenti, hogy hozzáférhető-e a betegek számára a katéteres értágítás? Itt feltétlen említést érdemel az a korábbi vizsgálat mely szerint Magyarországon az esetek több mint 70 százalékában úgy amputáltak lábakat, hogy azt megelőzően nem próbálták meg az érpályát helyreállítani. A mostani tanulmány arra jutott, hogy azokban a járásokban, ahol elérhető ilyen ellátás, alacsonyabb az amputációk aránya. Sőt, ezeken a területeken a jelzett tényezők közül csak a lakosság életkorával mutat érdemi összefüggést e beavatkozások száma. A szerzők magyarázata szerint : "Feltételezhető, hogy a felsőfokú végzettség hiánya által érvényesülő kevésbé egészségtu¬datos életvitel okozta amputációk előfordulását jól tudja ellensúlyozni a helyben elérhető, hatékony érsebészeti vagy intervenciós radiológiai ellátórendszer."

Persze az a legjobb, ha nincs is szükség erre a "legutolsó" lábmentő lehetőségre, mert sikerül megelőzni a betegség súlyosbodását. Az alábbi linken elérhető a Gottsegen György Országos Kardiovaszkuláris Intézet (GOKI) által azon cukorbetegek számára javasolt teendők listája, akiknek a lábán még nincs kimutatható érszűkület, illetve idegkárosodás össze is állított egy teendő-listát azon cukorbetegek számára, akiknek a lábán még nincs kimutatható érszűkület, illetve idegkárosodás.

( https://akjournals.com/view/journals/650/161/18/article-p747.xml )