Salceda - Santiago de Compostela 27,5km
...itt vagyok...
Hát igen, gondolom senki sem adta össze a kilométereket és térképen is kevesen követhették az utamat, de ma (2015.07.12 vasárnap) délután egy óra körül megérkeztem Santiago de Compostellaba! :) A "nem tervezett" tervemhez (30 nap) képest öt nappal korábban (25 nap alatt). De miért is siettem ennyire? Mert valójában, soha nem Santiago de Compostellaba szerettem volna eljutni. (Ez csak a Camino hivatalos francia útja, ami SJPP-ból indulva jött idáig).
Az én valódi vágyam egy gyerekkori álom megvalósítása volt, hogy láthassam egyszer a napot az óceánba bukni. Világ életemben imádtam a naplemente látványát. Bárhol jártam és láttam, mindig megcsodáltam. Valahogy olyan csodálatosak a színek az érzések, amelyet az ember a naplementekor lát és érez. Valamint az a kis "mese", miszerint a naplementekor Szent Péter kitárja a mennyország kapuját és az összes angyal, akkor száll haza, és a naplemente csodálatos látványát nem is a nap, hanem a rengeteg angyal aranyló szárnyainak tündöklése adja. Hát ennek szeretnék a végére járni. Ez volt az én kitűzött jutalmam saját magam számára ha túl leszek a Camino megpróbáltatásain. Holnap irány Muxia és az óceánpart. Ja és persze gyalog (még 200 km sétát tervezek az óceánig és vissza)! :)
...még hat élmény...
Santiagoba érkezésem után hat meghatározó élményben volt még részem.
- Az első a zarándokmise. Soha életemben nem voltam még ilyen megható és grandiózus vallási ceremónián. Az csak a kezdet volt, amikor legalább 20-25 különböző pap és egyházi személy bevonult és felsorakozott az oltár előtt. A prédikáció szövegéből nem értettem semmit, de a dallama így is szép volt. Áldoztatni is legalább 10 pap indult, hogy minden hívő lelket ki tudjanak szolgálni. De amikor szertartás végén a magasba húzták és meglóbálták azt a tömjénnel teli óriási füstölőt, hát ott elakadt az ember lélegzete.
- A második élmény, amikor először tettem be a lábam az óceán vizébe. Sokkal magasztosabbnak éreztem ezt a pillanatot azért, mert az ide vezető utat gyalog tettem meg. Felemelő érzés volt kb. 1000 km gyaloglás után az óceán partján sétálni. Úgy éreztem, jobban megérdemlem, hogy itt legyek, mint aki nyaralni érkezett ide.
- A harmadik Muxiaban a Delfin albergue-ben töltött három nap, amiről csak egy érzés fogalmazódott meg bennem: Jó úgy otthon lenni, hogy az ember még nem ért haza! Köszönöm! :)
- A negyedik egy tökéletes naplemente látványa Muxiaban. No comment! :)
- Az ötödik a Muxiaból való indulásom reggelén látott napfelkelte.
- A hatodik egy szintén csodás naplemente az út végén Fisterraban.
...Camino = Élet...
Azt gondolom a Camino olyan, mint az élet. A Camino alatt az ember egy teljes életútat tud bejárni. Van kezdete és vége. Azok az élmények, érzések, cselekedetek, fejlődések, gondok, problémák, örömök és tragédiák történnek itt, mint az életben. Ugyanúgy megvannak az ember szükségletei, tanul, dolgozik, találkozik másokkal, emberi kapcsolatok alakulnak ki vagy éppen szűnnek meg és él át minden sorsdöntő pillanatot. Az egyetlen legfontosabb különbség az, hogy mivel itt az ember általában csak 25-50 napot (kinek mennyi ideje van rá) tölt viszont egy egész "életutat" jár be, ezeket az érzéseket és élményeket úgy kapja, mint valami koncentrátumot. Az amúgy is lelassult, "befogadóbb" itteni életvitele és "kifinomultabb érzékszervei" miatt ezek a "koncentrátumok" hatásai hatványozódnak. Itt ha az ember éhes úgy érzi, hogy éhen hal. Ha fáradt, akkor halálosan. Ha boldog a mennyben érzi magát. Ha testi vagy lelki fájdalma van a poklot járja. Ha valaki hiányzik neki szinte a szíve hasad. A honvágy érzése a lelkét marja. Valamelyik nap, már annyira hiányoztak a gyerekeim, hogy arra gondoltam, öt napig mennék éjjel-nappal egyfolytában megállás nélkül, ha most velem szembe szaladnának és csak egy percre megölelhetném őket. De ekkora csodában már én sem hiszek. :)
...üzenetek...
Mivel ezt a blogot sok nálam idősebb, tapasztaltabb és bölcsebb ember is olvassa nem szeretnék sem hittérítő, sem világbékét hirdető vagy az emberiséget megváltó bölcs szerepében tetszelegni. Nincs is rá jogom és erre vannak sokkal alkalmasabb emberek nálam. Egy pár saját gondolatot, üzenet formájában azért meg szeretnék fogalmazni.
Minden ember egyenlő, egyedi és megismételhetetlen érző lélek. Nincs olyan, hogy fogyatékkal élés (még ez a kifejezés sem helyénvaló). Nincs sem testi, sem lelki fogyatékosság, csak akkor ha nem hiszünk magunkban. Gondolom, most sok ember megbotránkozott ezeken a mondatokon. Miért mertem ezeket mégis leírni? Mindjárt kifejtem.
Láttam vak embert boldogan futni. Láttam félkezű embert mosolyogva felkapaszkodni a Cruz de Ferro előtti meredek sziklás úton. Láttam fél lábú embert végigmenni a Caminon speciális lábprotézissel. Láttam Down-szindrómás gyereket a családjával caminozni és egyáltalán nem tűntek elkeseredettnek, sőt. Láttam elektromos tolószékben ülő embert, oxigénpalackkal a hátán érdeklődve várost nézni. Láttam hátizsákjukban gyermekük hamvát cipelő fiatal párt őszintén nevetni. Számtalan példát sorolhatnék még. Nem utolsó sorban itt vagyok én, a diabéteszemmel és az inzulinpumpámmal. Tudom minden embernek a saját problémája a legnagyobb, de amikor azt éreznénk, hogy összecsapnak fejünk felett a hullámok, kicsit nézzünk körbe a világban vagy vizsgáljuk meg egy más szemszögből a miénket és máris más aspektusba kerül minden. Nincs két egyforma ember, nincs két egyforma út sem, de mindenki meg tudja csinálni a saját Caminoját.