Volt egyszer egy Acomatol

Idén [2024] lesz épp' 110 éve annak, hogy eldőlt, noha Georg Ludwig Zülzer német orvos már jóval a kanadaiak előtt felfedezte az inzulint, mégsem ő kapja majd érte Nobel-díjat.

Volt egyszer egy AcomatolA múlt század elején az orvosok még mindig teljesen tehetetlenek voltak a diabétesszel szemben. Azt ugyan már tudták, hogy valahol a hasnyálmirigyben kell keresni azt az anyagot, ami hathat a betegek vércukorszintjére, de megoldatlan volt annak a kivonása, illetve biztonságos felhasználása. Ezt kutatta az akkor a harmincas éveiben járó berlini belgyógyász, Zülzer is, s ért is el eredményeket a kísérleti állatok vércukorszintjének csökkentésében. (Ő ugyanúgy, ahogy később, 1921-ben a kanadai Frederick Banting és csapata, kutyákat használt kísérleti alanynak.) 1906-ra odáig jutott, hogy már embernek, egy haldokló diabéteszes betegnek is beadta a borjú-hasnyálmirigyből készített kivonatát, s azzal őt ki is tudta hozni a kómából. További féltucatnyi betegnél is ért el átmeneti javulást az általa "Acomatol"-nak nevezett kivonattal, de a kezelésnek voltak mellékhatásai (láz, hányás, reszketés), amit a szer elégtelen tisztításának tudott be. De mivel azt is tudta, hogy egy alkoholos eljárással az még javítható lesz, szabadalmaztatta az eljárását előbb Európában majd 1908-ban az USA-ban is.

Kutatásainak az adott új lendületet, hogy 1911-ben megállapodást kötött a a svájci Hoffmann-La Roche gyógyszergyárral a munkája támogatásáról. 1914-re a tisztítás tökéletesítésével nagyot lépett előre, már nem jelentkeztek a kezelés olyan mellékhatásai, mint a láz, a hányás, vagy a reszketés. Viszont néhány kísérleti állatnál újak léptek fel - görcsök és kóma - melyekről Zülzer azt gondolta, hogy ezek még mindig a tökéletlen tisztítás következményei. Ám a mából visszatekintve úgy tűnik, a német kutató ezúttal tévedett: a tisztítás éppen hogy "túl jól" sikerülhetett, s a hatásos kivonat túladagolása valójában hipoglikémiát idézett elő.

Zülzernek azonban nem adatott idő, hogy e tévedését felismerve folytassa a munkát: 1914 nyarán kitört az első világháború, őt is és a laborját is elvitte a hadsereg. A háborúból betegen tért vissza Berlinbe, s már nem is folytatta a kutatásait a régi lendülettel. Miután 1923-ban a kanadaiak megkapták a Nobel-díjat az inzulinért, többször nyilvánosan is szóvá tette, hogy ez a felfedezés sokkal inkább az ő korábbi munkájához köthető. Zülzer igazsága azonban nem sokat számított, a kor közönsége Bantingot és kollégáit emelte sztárrá. A The Conversation egy 2022-es cikkében idézte Banting asszisztensét annak kapcsán, hogy járt volna-e elismerés a Zülzerhez hasonló elődöknek/kutatóknak az inzulin felfedezéséért? Best e dilemmát azzal hárította el, hogy "Egyikük sem győzte meg a tudományos világot arról, amit elért, holott ez a legfontosabb dolog minden felfedezésben. S mi ezt meg is tettük."

Zülzernek hamarosan a tudományos mellőzésnél is komolyabb veszéllyel kellett szembenézni. Ahogy a pályafutását egy esztendeje áttekintő Acta Diabetoligica folyóirat írta: a nácik hatalomra kerülése után szinte azonnal elvesztette az egyetemi katedráját, a kórházat is el kellett hagynia, ahol dolgozott, a vagyonát pedig elkobozták. 1934-ben az USA-ba emigrált, New Yorkban vitt magánpraxist 1947-ig, amikor is beköltözött egy öregek otthonába. Ott is halt meg két évvel később, 79 évesen. A sírjára azt írták: "Az első orvos, aki hasnyálmirigy kivonattal hozott ki cukorbetegeket a terminális kómából."